2018. február 4., vasárnap

Dean Koontz - Frankenstein ciklus

Alapjáraton mindig érdekelt, és tetszett a Frankestein téma, és ezért is akadt meg a szemem ezen könyvön. A postán sorban állás közben figyeltem fel rá. Lekaptam a polcról, és büszke tulajdonosként hagytam el az épületet. 

Igen ám, de másnap, amikor a munkahelyemen mutogattam, szólt az egyik kollégám,  tudom-e, hogy ez egy trilógia első része. Oké, nem volt mit tenni, aznap vissza a postára, hogy beszerezzem a többi részt is. Akkor, ott szembesültem azzal, hogy ez nem egy trilógia, hanem egy öt kötetet felölelő sorozat. 



Nem szeretem azt, ha elkezdek olvasni egy könyvet, és tudom, hogy van több része is, akkor azok nem a polcomon pihennek. Ezért a beütésemért meg kellett vennem mindegyik kötetet. Ez a rövid, velős története annak, hogy került hozzám minden rész.
Mondhatnék véleményt egyesével, de nem teszem, mert az utolsó két kötet tán még arra sem méltó, hogy megemlítsem. De haladjunk szépen sorjában.

Fülszöveg:
Mindegyik részen más, és más szöveg olvasható. Egyesével nem szeretném bemásolni, de egy összegzést azért megér a dolog. Ugyanis az első két-három kötetet kivéve egyik sem azt írja le, amiről ténylegesen szól a történet.

A sorozat részei:
1.) A tékozló fiú               (386 oldal)
2.) Az éj városa               (366 oldal)
3.) Élve és holtan            (331 oldal)
4.) Elkárhozott lelkek       (376 oldal)
5.) A halott város            (398 oldal)

Nem szoktam oldalszámot írni, most mégis megteszem, mert a későbbiek folyamán ennek - ha nem is túl nagy -, lesz jelentősége.

Borító:
Ez most furcsa lesz, de az első két kötet borítója, számomra olyan semmilyen, nem fog meg, nem vonz magához. Ha nem lenne rajta az író neve, talán fel sem figyeltem volna rá. A harmadik már kezd alakulni, ott már érezni valamilyen misztikumot. A negyedik és az ötödik rész viszont levett a lábamról. Sejtelemes, misztikus egy csipetnyi horrorisztikus, földöntúli beütéssel.


Történet:
Mint már fentebb említettem, ez egy öt kötetet magába foglaló sorozat, és nem szeretném egyesével leírni a véleményem, mert annyit nem ér az egész. Vagyis ér, de csak az első három rész, az utolsó kettő olyan, mintha csak azért írta volna meg a szerző, mert kötötte őt a szerződés.
Azért mégiscsak megpróbálok összeszedetten, krónlogiai sorrendben írni, hogy egészében lássátok, miről beszélek.

Szóval, az első kötetben kiderül, hogy Frankenstein és első szörnye nemcsak Mary Shelley kitalációja, hanem élnek és virulnak, mégpedig a mai New Oreansben. Persze, mindketten azt hiszik a másikról, hogy meghalt. Aztán rájönnek, hogy mégsem. Megtörténik a nagy találkozás, ami nem épp egy apa-fia egymásra találása. Azt még megjegyezném, hogy a  régi szereplőket ma már nem úgy hívják, mint kétszáz évvel ezelőtt. Frankensteinből Victor Helios lesz (majd a későbbiekben Victor Leben/Makulátlan Victor), míg az első szörnyből pedig Deucalion.
És innen indul az egész cselekmény. Mármint, ami a többi négy részt illeti. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy az első három könyvet imádtam, szuper volt. Mindenféle szemszögből. Pörgős, eseménydús, érdekes, izgalmas. Kell ennél több? Nem. Az író, akit amúgy nagyon nagyra tartok, olvastam már tőle, és szeretem is a stílusát, simán lezárhatta volna itt a sorozatot. És nagyon jól tette volna.

Aztán eljött a negyedik rész, ahol  már csak valami elcsépelt klónozást kapunk, az ötödikben pedig bejön az UFÓ elmélet is. Mindezt úgy, hogy a negyedik kötet még a tűrhető szinten stagnál, míg az ötödiket már kifejezetten unalmasnak találtam. Többször félretettem, és azon gondolkodtam, hogy nem fejezem be. Több volt benne a leírás, mint maga a cselekmény. Mind az öt kötet váltott szemszögből íródott, és az első három tökéletes lett, a negyedik elindult a hullámvasúton lefelé, az ötödik pedig nagy robajjal a földbe csapódott, és szétzúzta azt, amit az író előtte négy könyvön keresztül logikusan, szépen felépített.

Pontosítok egy picit, hogy tudjátok miről magyarázok itt:
Az első háromban szerepel Victor, és a felesége/feleségei Erika, két nyomozó Carson O'Connor és Michael Maddison. Ezekben a kötetetekben közelről belelátunk Victor elméjébe és érzelmeibe. A feleségei (Erika négyes, Erika ötös) gondolatvilágába, és vágyaiba. Carson és Maddison nyomozók életébe. Szinte tökéletes a nézőpontok közti ugrálás. Emellett imádtam Michael poénjait, ami a későbbiek folyamán sem változott, csak kevesebb lett.
Ezzel szemben a negyedik és ötödik kötetben több új szereplő képbe kerül, és inkább őket követi figyelemmel a szerző. Sőt! Az új Victorból alig kapunk valamit. Ide tartozik az is, hogy a harmadik könyv végén Victor meghal, de klónozta saját magát, így a negyedik részben már a klón szerepel, aki felveszi a Victor Leben nevet, de magát csak Makulátlan Victornak hívja.

Ha ez még nem elég, akkor az eredeti Victor terveit is kifordítja, átalakítja a saját íze szerint. Ebből következik, hogy míg Frankenseinnek a célja a tökéletes emberiség létrehozása, és azon való uralkodása, addig a klón, Makulátlan Victor már el akarja pusztítani az emberi fajt, utána az ő általa létrehozott Új fajt/ neoembereket, és legvégül önmagát.

Az elején említettem, hogy szerepe lesz az oldalszámoknak. Nem sok, de annyi van, hogy ezt az öt könyvet bele lehetett volna sűríteni kettő, max. három kötetbe, és akkor talán élveztem is volna végét is.

Kedvenc részem:
Legalábbis az egyik, ahol egy picit bepillanthattok a két nyomozó szóváltásaiba, amit személy szerint roppantul élveztem.

"– Van egy ötletem… 
– Neked mindig van valamilyen ötleted! Sőt neked mindig tucatnyi ötleted van! De éppen ezért mentem hozzád feleségül. Azért, mert látni akartam, hogy mikor, milyen érdekes elgondolással állsz elő. Na, most például mi jutott eszedbe? 
– Azt hittem, a külsőm miatt jöttél hozzám. Meg azért, mert kedves és szeretetreméltó vagyok, ráadásul csúcsszuper teljesítményt nyújtok a hálószobában. 
– Hát, ami a külsődet illeti… – húzta el a száját Carson. – Na, nem baj, azt szokták mondani, ha a férfi egy fokkal szebb az ördögnél, akkor már jó. Ezt a mércét megütöd. Azt viszont el kell ismernem, a hálószobában tényleg remekelsz. A múltkor is milyen szépen kitakarítottad!"


Összegezve:
Az első három kötetet bárkinek meleg szívvel ajánlom. Aki szereti Dean Koontzt, az nem fog csalódni. Az utolsó kettőt meg dobjátok a kukába. Vagy olvassátok, és aludjatok egy jót rajtuk, mert kb. annyit érnek.

Read More




2018. február 3., szombat

Mason Murray - Visszatérő végzet

Először is, nem szokásom fülszöveget bemásolni, de ez annyira jó, annyira kifejezi az egész könyvet, hogy muszáj megosztanom veletek legalább az első két mondatot.


"Russel ​Sheldonnak pocsék napja van. Különleges képességei átokként ülnek rajta, ráadásul szakít vele a barátnője, majdnem részese lesz egy balesetnek, holtan találja a kolléganőjét és többször is megpróbálják eltenni láb alól. "






Fülszöveg:
Innen indul az egész véleményfolyamom. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem ezzel a két mondatával megnyert ez a könyv. Persze, nemcsak ennyiből áll a fülszöveg, de számomra ezután már nem volt releváns a többi.
Magától az írótól szereztem be a könyvet, de ha például egy könyvesbolt polcáról emelem le, és kezdem el olvasni, akkor sem jutok tovább, mert már landol is a kosaramban. Aztán boldogan távozom a boltból.
Ehhez hozzátartozik az is, hogy mindig is szerettem a misztikus sztorikat, ahol valami rejtély van. Na meg az olyanokat, ahol a történet legelején minden összejön a főhősnek. Itt minden egyben volt ahhoz, hogy első látásra beleszeressek.


Borító:

Jó, az igazság az, hogy ennek a műnek két változata van. Amikor az író megkérdezte,  melyik kiadást szeretném, akkor rögtön tudtam, hogy az első lesz a nyerő. Legalábbis külcsín alapján nekem az sokkal jobban tetszett, mint az új. A másik variáció engem nagyon Joe Nesbora emlékeztetett, ami nem baj, mert ő is remek író, de akkor is ez a változat melengette meg a pici szívem.

Ami még egy pluszt hozzátett az élményhez, hogy még ott a helyszínen, pontosabban a kilencedik Író*Blogger*Olvasó (röviden: IBO) találkozón (erről egy élménybeszámoló: 9. IBO) nyertem egy Mason Murray Sztoriverzum bögrét. Jelenleg is ebből iszom a kávém, és irtózatosan nagy becsben tartom. De lépjünk tovább.



Történet:
Szóval, a fülszöveget letudtuk, a borítóról elmondtam a véleményem, akkor jöjjön maga a történet.
A legeslegjobban a könyv eleje tetszett, ahogy a szerző indít. Most mondjátok meg nekem, mekkora pszichopatának kell lenni ahhoz, hogy saját kezűleg kinyírok valakit (teszem hozzá elég véres módon), és rá nemsokára kávét készítek, és beviszem neki? Kész, engem annál a résznél megvett a könyv. Imádtam!

Mit mondjak még, zenghetnék ódákat arról, hogy milyen szipi, szupi, hú de jó, és a többi. De nem teszem, mert akkor az olyan lenne, mintha túloznék. Pedig nem.
Két szóval tudnám összefoglalni: egyszerűen zseniális. Értem ez alatt a karakterek felépítését, az információadagolást, a rejtélyeket, a misztikum felépítését, és végül, de nem utolsósorban a történet kidolgozottságát, a helyesírást, a stilisztikát.  Szóval, majdnem minden rendben volt, amit olvasói, és írói szemmel is láttam.
Mióta jómagam is kacérkodom az írással, azóta nem tudok egy könyvet sem úgy olvasni, mint csak olvasó, hanem sokszor előtör belőlem az író.

Oké, hogy ne csak jókat mondjak róla, van egy negatívum, amit fel tudnék hozni.
Ami nem tetszett, az már magához a történethez kapcsolódik. Számomra olyan kurtán, furcsán lett vége. Maradt pár megválaszolatlan kérdés, amit az író valamiért nem magyarázott meg, és nekem úgy tűnik, mintha azért lenne ez így, mert számíthatunk egy második részre. Nem bánnám, egyáltalán nem.
Akkor menjünk bele egy picit a részletekbe. Megkedveltem a szereplőket, azonosulni tudtam velük, értettem a motivációikat. Sajnáltam szegény főszereplőket Russelt, pont úgy, mint a társául szegődött Laurát. Nem volt könnyű életük, mégis sikerült a jó oldalon maradniuk. Számomra teljesen hitelesek voltak.
Sőt! Még a gonosz apja Bishop tiszteletes sem volt érdektelen. Amikor róla olvastam, akkor mindvégig reménykedtem, hogy megváltozik, és jóra fordul minden, annak ellenére, hogy tudtam, ez nem fog bekövetkezni.

Egy kis érdekesség: 
Lehet, csak nekem tűnt fel, de kapásból két nevet tudok mondani, amin megakadt a szemem. Az első az Bishop tiszteletes, akinek a nevéről nekem az Alien filmek ugrottak be. Nem tudom, miért, ne kérdezzétek.
A másik pedig egy bizonyos Jack Norris, aki a történetben egy seriff. Amikor először megláttam, akkor megálltam egy pillanatra, és elgondolkodtam. Aztán elolvastam még egyszer, és rájöttem, hogy igen jól láttam elsőre is. Az biza Jack Norris. Csak én asszociálok ebből Chuck Norrisra?

Összegezve:
Ez egy olyan színvonalú könyv, amit már rég, vagy egyáltalán nem olvastam magyar író tollából. Igen, mert akármennyire hihetetlen is, ezt egy magyar úriember hozta össze. És nem is rosszul. Annyira lekötött, hogy kerek másfél óra alatt kiolvastam.

Hogy kinek ajánlom?
Mindenkinek, aki szereti a krimit, a nyomozósdit, megspékelve egy kevés rejtéllyel, és megfűszerezve egy adagnyi misztikummal.





Read More




2018. január 14., vasárnap

L.J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója

Kezdem ott, hogy az írót ismerem személyesen, és kedvelem is. Ennek ellenére híve vagyok annak, hogy ez ne befolyásolja a véleményem. 
A könyv egy előzmény novellával kezdődik, és csak utána jön maga a történet. Már az előzetes igen pörgősre sikeredett. Az első és az utána következő fejezetek is hozzák ugyanezt a ritmust.
Egyszer, a sztori közepén lassulnak le az események, ami számomra egy kis törést okozott. Nem is jól fejeztem ki magam, mert nem törést okozott, hanem egy picit megakadtam az olvasásban. Tudom, hogy kellett az rész is a történetbe, mert megvolt annak a maga oka. De nem kell megijedni, mert a szerző, ez a pici kényszermegálló után, megint elhozza ugyanazt a száguldást, mint az elején.
Olvasmányos, halad vele az olvasó, mégsem elkapkodott, hanem egy jól felépített könyvről van szó.
Maga a történet magával ragadó, egyik kalandból esünk a másikba. És igen, élveztem ezt a gyors vágtát, hogy szinte mindig változtak a helyszínek, a szereplők. Pár óra alatt kiolvasható a könyv, mely fordulatokban gazdag. És ezek olyan események, melyekre nem is gondolna az ember.

Akkor térjünk át a szereplőkre:
Na, itt vannak/voltak gondjaim. Például az elején, mikor bejön a képbe Klemol teljesen olyan érzésem volt, hogy hiába a körítés, ő valahogy mégis negatív szereplő lesz, de... nem lövöm le a poént.
Lydiát egyszerűen nem voltam képes megkedvelni. Nem tudom miért, de nem lopta be magát a szívembe, annak ellenére, hogy még a történet elején valahogy őt társítottam Max mellé. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, de nem is kötődtem hozzá különösképpen.
Trom: egy mellékszereplő, de őt kifejezetten sajnáltam.
Queep: most komolyan, ezt kellett vele tenni???
Felp: na ő a csúcs. Hajrá Felp! Az egyik kedvenc karakterem lett. Persze Max mellett.
És végül, de nem utolsósorban Max: egyszerűen imádtam. Azonosulni tudtam vele, és már az első pár bekezdés után megszerettette magát velem.


Jöjjön a fekete leves:
Kedves OLVASÓ, ne bízz az íróban! 
Ezt komolyan mondom. A történetben hullanak a szereplők, akár a legyek. Elkezdtem olvasni, hopp egy karakter, akit imádtam, aztán két oldal, és hopp meghalt. Ahogy az írónak mondtam:
"Ja, tök kedves vagy, az összes kedvenc szereplőmet, akiket sikerült pikk-pakk megkedvelnem, sorban megölöd."


És a legvégén jöjjön a kedvenc részem:
Mosolyogva ránéztem Felpre... csak, hogy a következő pillanatban már semmi kedvem ne legyen mosolyogni. Mögöttünk legalább öt pók közeledett.
- Felp, ideje leküzdened a félelmeidet.
-Mi? Miért? Mivan? - kérdezte Felp pánikolva.

Összességében nagyon szerettem a történetet, a helyszíneket és a szereplőket is.


Read More




Lev Tolsztoj: Háború és béke

Magát a könyvet, jobban mondva a könyveket (mert ez egy négy kötetből álló mű), pár éve egy antikváriumban vettem, kerek négyszázkilencven forintért. Szinte utánam dobták. Azóta többször is elolvastam, de még mindig ugyanúgy végig tudom izgulni az eseményeket, mint az első alkalommal.

Egy kis érdekesség a könyvről:
Az író eredeti terve szerint az orosz történelem három fontos eseményét kapcsolta volna össze, melynek a Három korszak címet adta volna. De ez csak terv maradt, ehelyett egyetlen korszakra irányította figyelmét arra, amikor az orosz nép Napóleon császár felett aratott győzelmet. Ebből keletkezett a regény, melyet teljes három évig írt, miközben sokszor pontosította, egyes részeit többször is átírta.

A történet két különálló, de egymással sokszor összefonódó szálon fut. Az egyik szálon négy nemesi család, grófok, hercegek, arisztokraták életét követhetjük figyelemmel, mely bemutatja mindennapi életüket. A másikon pedig, a háttérben kirajzolódik a kor véres történelmi színtere, melyet az író több társadalmi réteg szemszögével láttat.
Aprólékosan, részletesen, érzésekkel telve írja le Andrej herceg hazaszeretetét, Pierre csalódottságát vagy épp Natasa szerelmi bánatát. Olyannyira jók a jellemrajzok, az apróságok, melyekkel a szereplőket éltre kelti, az eseményeket megörökíti, hogy amikor egy kis időre letettem, majd újból kinyitottam, tudtam, hogy hol tartottam, és a szereplők is régi ismerősként köszöntöttek.
A műben az író többször is kifejti nézetét, evangéliumi idézeteket használ fel és foglalkozik a szabadkőművességgel is. Mindezt úgy, hogy közben nem zökkentem ki a könyv világából. Ez nem elvesz a történet hitelességéből, élvezhetőségéből, hanem épp ellenkezőleg. Mintha maga Tolsztoj szólt volna hozzám, mondta volna el véleményét, látásmódját, és ezzel mély értelmet, mondanivalót adott a cselekménynek, melyen képes voltam órákig, akár napokig gondolkodni.
A könyv első ötven oldalán keveredik az orosz és francia nyelv, így minduntalan a lap aljára kellett néznem. Amint ezen túljutottam, már egyre kevesebb a két nyelv közti ugrálás, és teljes mértékbe
n élvezhető a történet. Személy szerint nekem ez a kedvenc könyvem.


Read More




Erich Maria Remarque: Éjszaka Lisszabonban

Pár napja kezdtem el, és az elején nem kötött le annyira, amennyire a fülszöveg alapján gondoltam. Nem tudom miért, de valahogy furcsa volt számomra az könyv stílusa. Azért nem tettem félre, mert még nem olvastam az írótól, és ilyenkor adok egy esélyt. Nem bánta meg. Egyáltalán nem. 
A könyv olvasása közben hozzászoktam az íróhoz, és már nem éreztem furcsának, zavarónak a megfogalmazást, hanem ép ellenkezőleg: élveztem. Magával ragadott a történet, illetve a cselekmény felépítése is. 

Tegnap fejeztem be. Már csak pár oldal volt hátra, és úgy éreztem, hogy ez nem lesz egy maradandó élmény. Jó, jó volt, de valami hiányzott, valami plusz. Igazából magam sem tudtam. Aztán elfogytak az oldalak, bezártam könyvet, becsúsztattam a munkahelyi fiókomba. Pár óra múlva azon kaptam magam, hogy még mindig a cselekményen jár az agyam. Észre sem vettem, hogy a szereplőkön, az eseményeken, és a mi lett volna, ha… gondolatok jártak a fejemben. Úgy éreztem/érzem, hogy valami húz vissza hozzá.
Szóval, utólag azt mondom, hogy ez igenis egy jó könyv, mely nem olvasás közben csapja meg az olvasót, hanem utána, mikor már úgy érzi, hogy semmi újat nem mondott. Pedig… dehogynem! 
Azt hiszem, megyek és még elmélkedem róla egy picit.


Read More




Rejtő Jenő (P. Howard): Csontbrigád

Elég sokáig tartott, míg kiolvastam. Elkezdtem, majd pár oldal után félretettem, mert úgy éreztem, hogy nem érintett meg, nem szippantott magába. Aztán pár nap elteltével, újból elővettem, és le sem tudtam tenni.
Egy könyv a becsületről, a hazaszeretetről, és az önként vállalt kínról. Az önként vállalt büntetést nem igazán értettem, mármint azt, hogy miért? 
Ahogy haladtam a történetben úgy fogtam fel, hogy vannak és kellenek is olyan emberek, mint Félcamp. Tisztességes, becsületes, és rettentő naiv. Mindezek ellenére a szívemhez nőt a főszereplő, aki egyaránt megjárta a saját, és mások poklát is. 
Érdekes és egyben borzalmas hatással volt rám, hogy a Csontbrigád tagjai arról kapták a nevüket, ki milyen tárgyat birtokoltak. Mintha egy élettelen valami ki tudná fejezni, mi a lakozik az emberi szív, az emberi lélek legmélyén, mitől ember az ember. Aztán jön a főszereplő, és megmutatja, hogy az is lehet értékes tagja ennek a minitársadalomnak, akinek nincs semmije „csak” barátja. 
Miközben haladtam a történésekkel, láttam magam előtt Félcampot, ahogy bűnhődik és megtapasztalja nemcsak a testi, hanem a lelki kínt is. Mindvégig egy hang ordított a lelkemben: „de hát, ártatlan!”

Az egyik kedvenc részem: 
– Jó! Káplár! 
Megjelent Tiguer. 
– A fogollyal lelépni! 
Vitték. 
– Azt hittem, jobban megveri – dünnyögte némi csalódással a káplár. 
– Nem vert meg. 
– No, majd az őrmester – biztatta szinte vigasztalóan.



Read More




Jonathan Cross: Kvartett

Felirat hozzáadása
Három napomba tellett, hogy átrágjam magam a kb. háromszáz oldalon. Egy jó könyvnél pár óra alatt végzek ezzel a mennyiséggel. Elég döcögősen ment az olvasás, mert egyáltalán nem kötött le. Eddig még egy könyvet sem hagytam félbe, de ennél igen komolyan elgondolkodtam, hogy leteszem, és majd egyszer, valamikor, talán folytatom. Egyedül az tartott vissza, hogy semmit sem szeretek félbehagyni. 
Nem lenne rossz az alapötlet, az alapkoncepció, de sajnos a kivitelezés elrontotta az élményt. Zavart, hogy a szemszögváltások fejezetenként történtek. Mire eljutottam odáig, na most végre történik is valami izgalmas, addigra vége lett annak a résznek, és teljes mértékben érdektelenné vált a történet.
Volt benne egy olyan rész, amit nem értettem, hogy az most miért történt. Nem magyarázta meg az író, és így számomra úgy tűnt, a szerző csak azért tette bele az eseményt, hogy az segítséget nyújtson az egyik főszereplő szökésében. A másik problémám, hogy négy szálon fut a cselekmény, négy főszereplő van, és valahogy mégis csak kettővel tudtam rokonszenvezni. Például az írónő jelleme/karaktere kifejezetten irritált. 
Úgy érzem, hogy a könyv vége eléggé össze lett csapva. Legalábbis az egész történet szempontjából túl sok volt a felvezetés, és túl gyors a lezárás. Igazából, még azt sem mondhatom, hogy egy délutáni gyors olvasásnak megteszi, mert ez nem igaz. 
A fülszöveg alapján egy sokkal érdekesebb, izgalmasabb könyvre számítottam.





Read More




Nádasi Krisz: Írói jegyzetek

Nagyon szerettem volna, sőt, akartam ezt a művet! 
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve három boltot is felhívtam, hogy kapható-e még. Kettőben még előhalásztak pár példányt. Le is beszéltem az üzletben, hogy tegyék félre, nehogy el merjék adni, mert egy óra és ott vagyok érte.
Amikor a kezembe vettem, alig tudtam kisétálni a bevásárlóközpontból, mert rögtön olvasni kezdtem. A könyvre figyeltem, és nem az emberekre, így jó pár mandikaharcosnak nekimentem (vagy ők nekem?). A második "bocsi" után már nem is érdekelt a külvilág. Egész egyszerűen minden harmadik lépés után mondtam egy "bocs" szót, ezzel részemről letudtam mindent, és mindenkit a környezetemben. 
A buszon is történt egy és más. A mellettem ülő hölgyemény is a könyvmolyok táborát erősítette, ezért sokszor ütközött össze a könyökünk. Egy idő után megelégelte a dolgot, és felém fordult. Gondolom azért, hogy jól leteremtsen, de amikor látta, hogy szintén játékos vagyok, csak elmosolyodott, és visszért a saját könyvéhez.
Szóval, amellett, hogy egy igazán lényegre törő, technikailag segítő, és szakmailag igazi kincset sikerült megírnia az írónőnek, még arra is jó, hogy az ember bezsebeljen egy mosolyt egy vadidegentől. Köszönöm. 
A legjobb mégis az ebben a könyvben, hogy lépésről-lépésre végigvezet egy történet megírásán.Kezdve a főszereplő jellemrajzán át egészen a szerkesztési javításokig. Ja, és azt nem is mondtam még, hogy mindezt egy laza könnyed, érthető stílusban. Olvasás közben, végig olyan érzésem volt, mintha Krisz ott ülne mellettem, és segítene a történetem megformálásában. Egy szó, mint száz. Köszönöm szépen ezt a remek könyvet!
Jut eszembe, aki magáénak szeretné tudni, az siessen a KÖKI Terminálba, mert ott még van pár példány.


Read More




Angeli Marina: Vérkönny

Mielőtt nekiálltam olvasni bekukkantottam a könyv értékeléseibe. Egyaránt találtam pozitív és negatív véleményt is, ezért elmondhatom, úgy vettem a kezembe, hogy semleges tudtam maradni. 
Sajnos, többször is félre kellett tennem, mert habár a cselekmény, a helyszínek érdekesek voltak, az alapötlettel nem volt baj, csak hát a kivitelezés nekem nem tetszett. 
Emellett számomra nem teljesen tiszta az, hogy amikor Iris, visszamegy az időben, ugyanarra a helyszínre, ugyanabba a percbe, ahol a múltban is volt, akkor hogy nem találkozott össze saját magával. Ez elég logikátlannak, átgondolatlannak tűnik. Aztán lehet, hogy csak én olvastam figyelmetlenül.
Nem éreztem azt, hogy nem tudom abbahagyni, nem tudom letenni, mert érdekel a folytatás. Nem mondom, hogy rossz, de nem is a legjobb, ami eddig a kezem közé került Talán úgy fogalmaznék, hogy nem azt kaptam, amit vártam, vagy esetleg egy picit többet.

Read More




Diana Landry: Nem bújhatsz el

Tetszett az egész könyv, végig lekötötte a figyelmem. Talán ezért is olvastam el pár óra alatt :) 
Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy ki volt a kedvenc szereplőm, mert mindenkit szimpatikusnak találtam. Ilyen téren a bőség zavarában szenvedtem.
Mégis, ha választás elé állítanának, akkor Jesse az, akit kiemelnék. Egyben sajnáltam és szerettem is. Megértettem, átéreztem az indítékait, mégis úgy gondolom, ez mégsem menti fel a bűnei alól. 
Katel és Alexel is azonosulni tudtam, és drukkoltam nekik, hogy ne csak a kapcsolatuk, hanem az egész ügynek legyen jó vége. 

Ha nagyon negatívumot szeretnék mondani/írni, akkor egyetlen dolgot tudnék megemlíteni, az pedig az, hogy számomra sok volt a romantika. Aztán lehet, hogy ezt csak én látom így. Persze, ehhez azt is hozzáteszem, hogy ugyan elolvasom a romantikus könyveket, de nem igazán vagyok a rajongójuk.
Ettől függetlenül élveztem olvasni, mert egy izgalmas, fordulatos könyv :)



Read More




Return to top of page
Powered By Blogger | Design by Genesis Awesome | Blogger Template by Lord HTML