Aria Brighton: Vérvörös rabság

Hú, most nagyon nehéz feladatra vállalkoztam. Aki ismer, az tudja, hogy csöppet szabad szájú vagyok, és most egy picit kultúrálnom kellene magam. Hát, megpróbálok nem beletaposni egyes emberek lelki világába, de nem ígérhetek semmit.

Szóval, pár hete a postán várakoztam a könyvespolc mellet. Akkor akadt meg a tekintettem ezen a szépségen. Elkezdtem olvasni a fülszöveget, és elég érdekesnek találtam, így megfordítottam, hogy jobban szemügyre vegyem a borítót is. Külön-külön nem tettek rám nagy hatást, de a kettő együtt már elérte azt, hogy kinyissam, és elkezdjem olvasni. Körülbelül két oldallal végeztem, mikor a hívószámom megjelent a kijelzőn. Valahogy a könyv is jött velem, amit már csak az ablaknál vettem észre. Jó, gondoltam nem kerül sokba, megveszem. 

Így is történt.

Most kéne elkezdenem a történetről, és a szereplőkről írni, de nem, nem megy. Nagyon nehezen jönnek a szavak, mert egyszerűen olyan unalmasnak találtam az egészet, hogy olvasás közben többször is bealudtam. Igen, jól olvastátok, olvasás közben elaludtam. Szerintem, ez mond valamit, nem?

Hogy ne csak úgy a vakvilágba beszéljek, ne érjen az a vád, hogy csak egy lehúzós véleményt szeretnék írni, próbálom megfogalmazni, konkrétan mi is a problémám. Azonkívül, hogy minden.

Történet és jellemek:

Úgy kezdődik, hogy a főszereplő csaj ül a repülőn, és próbálja visszafogni magát, hogy még véletlenül se támadjon emberre. Oké, ha nem olvastam volna a fülszöveget, ebből már egyből vámpírra gondoltam volna. Hiába a rejtélyesség, amivel az írónő próbálta felvezetni az utána lévő eseményeket, ez valahogy nem jött össze. Itt egy idézet, amiből még a hülye is rájön a dolog nyitjára:

"Ezt mondogatta magában, amióta felszállt a gépre, de elég nehéz volt kordában tartania az ösztöneit, a vágyait egy emberekkel zsúfolt helyen. Hosszú út állt előtte, ezért igyekezett lecsillapítani tomboló érzékeit.

Ennem kellett volna indulás előtt - gondolta elkeseredetten. Érezte, ahogy a szomjúság mardossa a torkát, de uralkodnia kellett magán."

Ja, meg mindvégig azt hajtogatja magának, hogy erősnek kell lennie, nem mutathat gyengeséget. Most őszintén, ki az, aki vadidegen emberek előtt nem ugyanezt a képet akarja kialakítani magáról. Na, mindegy lépjünk tovább.

Egészen addig izgalmas az egész, amíg meg nem érkezik Logannel a célállomáshoz. Igaz, már a tizenegyedik oldalon szerelmes lesz, de hát, ki hinné, hogy ilyen is megtörténhet. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt nem ismeri fel, csak a történet fele, háromnegyede környékén. Akkor azonban, egy pillanat alatt szenvedélyes, vad stb. csókban forrnak össze. Nem, nem így van megfogalmazva, de a lényeg kb. ennyi.

Azért beszéljünk egy picit a titokról is, melyet mindkét fél őrizget. Hát nem volt egy akkora durranás, mint amekkorára számítottam. Sőt, ez is csak a dögunalom kategóriájába esik. Legalábbis addig, míg ki nem derülnek, mik azok. Nem dobtam hátast tőle. Ha azt nézem, hogy vámpírokról szól a sztori, akkor valami jobbat, valami ütősebbet, misztikusabbat vártam volna.

Igaz, a vámpírtársadalom egész jól felépített, és elmagyarázott, de talán ennyi, amit pozitívumként tudok mondani.

Az is teljesen hiteltelen, hogy Logan és Victoria (a főszereplő csaj) állandóan marják egymást, veszekednek, és a végén kiderül, hogy ugyanazon érzelem elől menekülnek, nem merik bevallani senkinek, még önmaguknak sem, hogy "szeretik" a másikat. Ez több okból is vérzik. Első, hogy az életben ez nem így működik. Max. a kisgyerekeknél, és tiniknél, de nem felnőtt embereknél. Aki tetszik, azt nem szekálom, hanem próbálom a jobbik, kedvesebbik énemet mutatni. A másik ok, az konkrétan a hetedik oldalon (oldalszám szerint tizenegy) jött szembe velem: Victoria ott már utálja Logant, de azért elég rendesen lecsekkolja. Aha, nem klisés, és a való életben is így működik. Mesélj még, én meg elhiszem.

Végül is a történet ezután nem sok újat mond. Victoria bekerül ebbe a városba, a vámpírok közé, lesz egy barátosnéja, Logan legjobb haverja is szerelemes lesz belé, mert mért ne? Aztán felszínre kerülnek a múlt titkai, hogy a főszereplőnek miért kellett elhagynia otthonát, ki és miért vadászik rá. Nem féltem, ijedtem meg a gonosztól, olyan semmilyen volt, semmi érzelmet nem váltott ki belőlem. Pedig elvileg kéne.

Aztán jön az üldözés, menekülés, árulás stb. Kettőt találhattok, ki volt az áruló. Igen, jól gondoljátok Logan legjobb barátja. Hogy miért? Ekkor jön egy újabb klisé: a fő gonosz sakkban tartja a családjával.

Nem is ragozom tovább a cselekményt, mert lenne még mit írnom, de napestig itt ülnénk. Inkább térjünk rá arra, hogy nekem feltűnt, hogy Victoria új barátnője megcsapolja a helyi kórház vérkészletét. Mintha ez csak egy olyan természetes dolog lenne. És tudjátok, mi történik? Semmi. A jó büdös világon senkinek nem szúr szemet, hogy a kórházból x időnként eltűnik egy kis vér. Most komolyan? Vagy ha igen, akkor ezt le kellett volna írni, legalább említés szintjén. Nem? Jó, azért annyi utalás van, hogy ez a csaj egyszer megemlíti, hogy nem akarja olyan sűrűn ezt megtenni, nehogy valakinek szemet szúrjon. Ennyi, és nem több.

Jellemfejlődés nuku, semmi, nulla. Nem tudok erről mit írni, mert ami nincs, nem létezik, arról nincs mit mondani. Max. annyit, ha nagyon jószívű szeretnék lenni, hogy az egyik mellékszereplő, aki állandóan csak duzzogott, meg utálta magát, a világot, és mindent, az a végén, amikor jön az akció, akkor megembereli magát, és egész jó ötlettel áll elő.

Azt már meg sem említem, hogy a történet vége meg egyszerűen hiányzik. Ez a könyv utolsó pár mondata:
"- Szép jó reggelt mindenkinek! Azt hiszem, kellemes utunk lesz.

Raul leengedte a zseblámpát, és embereivel hangos nevetésbe kezdtek. Hosszan tartó, gonosz nevetés volt, ami még sokáig visszhangzott Victoria fülében.

Vége az első résznek"

Eszemben sincs megvenni a következő kötetet. Minek? Egyáltalán nem kötött le. Az egész könyv 233 oldal, ezért nem értem, miért kellett félbe hagyni. Nem tudom, mennyi a következő rész, de úgy gondolom, ha az is ilyen hosszú, akkor simán mehetett volna egybe.

Kinek ajánlom? Hát, biztos nem a felnőtt korosztálynak. Inkább gyerekeknek, akik még hisznek a mesékben, mert ezt csak úgy tudnám jellemezni, hogy gyerekmese. A kicsik talán megijednének a gonosztól, talán elhiszik, hogy a szerelem az utálatból alakul ki, és még nem olvastak eleget ahhoz, hogy felismerjék a klisék sorozatát. Ha így nézem, akkor nem volt rossz. Viszont nem tudom ezt a szempontot figyelembe venni, mert ez nem mesekönyvként lett kiadva. Sajnos.

Marie M. - Hancúrcica társra talál

Ezt a könyvet még tavaly novemberben vásároltam meg magától az írónőtől az IBO (Író*Blogger*Olvasó) összejövetelen. Nem panaszkodom, mert a tombolán is nyertem egy könyvet, de erre a kötetre kifejezetten kíváncsi voltam. A cím - ami nagyon találó - keltette fel az érdeklődésemet. Igaz, a borító nem annyira nyerte el a tetszésem. Jó, ez így nem igaz, mert nem rossz, csak belegondoltam, hogy fogom ezt tömegközlekedésen olvasni. Persze találtam rá megoldást, mert bekötöttem.

Amit még sajnálok az, hogy ugyan már tavaly a magaménak mondhattam, csak idén jutottam el odáig, hogy elolvassam, és megosszam veletek a véleményem. Minden egyes könyvet, amit megveszek, azt el is olvasok. Mégpedig abban a sorrendben, ahogy könyvtáram részévé váltak. Szóval, ezért késett a véleményem.

A fülszövegre is azt tudom mondani: nem rossz, de valahogy nem az igazi. Egy átlag olvasó, egy boltban, nem biztos, hogy leemelte volna a polcról. Nem ragadja meg annyira egy könyvmoly figyelmét. Pedig kár érte, mert ez egy kifejezetten jó történet. Amint elolvastam a blogger szót, már tudtam, hogy ez a kötet jön velem haza. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, másfelől a témát is érdekesnek találtam. Ami a történetet illeti, azt kell mondjam, hogy nem pont azt kaptam, amire a fülszövegből gondoltam.

Az írónő életének egy részét követhetjük figyelemmel ebben a történetben. Azt, ahogy párt keres, az ezzel kapcsolatos félelmeit, kudarcait, a győzelmeit, mindent, ami az életének abban a periódusában lejátszódott benne. És ezért is írtam az elején, hogy egy picit megtévesztő a cím. Mert az alapján egy teljesen más cselekményre asszociáltam. Nem mondom, hogy egy klasszikus mű, de ha az olvasó van annyira intelligens (nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is), hogy olvasni tud a sorok közt, akkor ez egy igen jó könyv. Egy jól megírt történet, ahol ugyan csapongunk az időben és a férfiak közt, de a lényeg nem is ott van, hanem azon, ezt miként éli meg egy nő, egy ember. Lehet arra hivatkozni vagy ráfogni, hogy ne várjunk tőle sokat, ne magyarázzunk bele olyat, ami nincs, de ezzel nem értek egyet.

A laza, könnyed stílus ne tévesszen meg senkit, mert igenis van mondanivalója a sztorinak. Nemcsak az, amit első olvasásra gondolunk, hanem igenis komoly dolgok húzódnak a háttérben. Ez a stílus kell a népnek ahhoz, hogy egyáltalán a kezébe vegye a könyvet. Fiatalosan fogalmazva: fogyasztható legyen.

Kifejezetten tetszik, hogy a szerző felvállalta saját magát, és azt, amit ő maga képvisel, amiben ő maga hisz. Imádtam a szöveg egyszerűségét, mégis olvasás közben éreztem, itt többről van szó, minthogy egy nő leült, és leírta a kalandjait, ezzel mintegy tárggyá avanzsálva a férfiakat. Csak gondoljunk bele jobban, egy kalandhoz nem elég az, ha csak az egyik partner van benne. Kettőn áll a vásár. Nem hízelegnek egymásnak, nem futnak felesleges köröket. Megvannak a játékszabályok, amiket mindenki ismer, elfogad, betart. 

Ami mégis a legjobban megfogott, az az író őszintesége, hogy felvállalja és elfogadja magát olyannak amilyen. Nem kér, nem követelődzik, nem alázkodik meg. Csak megy, járja a saját maga útját. Nem érdekli mások véleménye, a torzsalkodás helyett a boldogságának keresésébe fekteti minden energiáját. Azt hiszem, ezért nagyon tisztelem, és becsülöm. Sokan csak szeretnénk ilyenek lenni. Olyanok, akikre a társadalom elég sok negatív jelzőt használ. De ha őszintén magunkba nézünk, akkor rájövünk, hogy azok a "kedves" jelzők abból fakadnak, amit a társadalom megkíván tőlünk, hogy normálisak legyünk, elvegyüljünk a tömegben. Nem is értem, miért baj az, hogy Marie mert kiállni a sorból, és azt mondani, hogy neki ez így nem jó, másképp szeretné elérni a célját?

Azért vannak negatívumok is a könyvben. Annyi férfinév szerepel benne, néha vissza kellett lapoznom, hogy értsem ki, kivel van. És ebből adódik a következő, ami engem zavart. Egy picit csapong az időben és térben a cselekmény. Bár, ez nem von le a történet értékéből.

Az egyik kedvenc részem, melyet Marie a februári IBO-n is felolvasott:

"Akiknek az élete abból áll, hogy elítéljenek, megítéljenek, mindezt azért, mert NEM zárdaszűzként tengetem napjaimat."

"Nem ismersz. Nem tudod, mi igaz abból, amit leírtam, sem azt, mi a fikció. Egyszerű. Ne olvass! Én a megnyilvánulásaidtól nem fogok változni, feleslegesen köpködsz."

Dean Koontz - Frankenstein ciklus

Alapjáraton mindig érdekelt, és tetszett a Frankestein téma, és ezért is akadt meg a szemem ezen könyvön. A postán sorban állás közben figyeltem fel rá. Lekaptam a polcról, és büszke tulajdonosként hagytam el az épületet. 

Igen ám, de másnap, amikor a munkahelyemen mutogattam, szólt az egyik kollégám,  tudom-e, hogy ez egy trilógia első része. Oké, nem volt mit tenni, aznap vissza a postára, hogy beszerezzem a többi részt is. Akkor, ott szembesültem azzal, hogy ez nem egy trilógia, hanem egy öt kötetet felölelő sorozat. 



Nem szeretem azt, ha elkezdek olvasni egy könyvet, és tudom, hogy van több része is, akkor azok nem a polcomon pihennek. Ezért a beütésemért meg kellett vennem mindegyik kötetet. Ez a rövid, velős története annak, hogy került hozzám minden rész.

Mondhatnék véleményt egyesével, de nem teszem, mert az utolsó két kötet tán még arra sem méltó, hogy megemlítsem. De haladjunk szépen sorjában.

Fülszöveg:

Mindegyik részen más, és más szöveg olvasható. Egyesével nem szeretném bemásolni, de egy összegzést azért megér a dolog. Ugyanis az első két-három kötetet kivéve egyik sem azt írja le, amiről ténylegesen szól a történet.

A sorozat részei:

1.) A tékozló fiú               (386 oldal)

2.) Az éj városa               (366 oldal)

3.) Élve és holtan            (331 oldal)

4.) Elkárhozott lelkek       (376 oldal)

5.) A halott város            (398 oldal)

Nem szoktam oldalszámot írni, most mégis megteszem, mert a későbbiek folyamán ennek - ha nem is túl nagy -, lesz jelentősége.

Borító:

Ez most furcsa lesz, de az első két kötet borítója, számomra olyan semmilyen, nem fog meg, nem vonz magához. Ha nem lenne rajta az író neve, talán fel sem figyeltem volna rá. A harmadik már kezd alakulni, ott már érezni valamilyen misztikumot. A negyedik és az ötödik rész viszont levett a lábamról. Sejtelemes, misztikus egy csipetnyi horrorisztikus, földöntúli beütéssel.

Történet:

Mint már fentebb említettem, ez egy öt kötetet magába foglaló sorozat, és nem szeretném egyesével leírni a véleményem, mert annyit nem ér az egész. Vagyis ér, de csak az első három rész, az utolsó kettő olyan, mintha csak azért írta volna meg a szerző, mert kötötte őt a szerződés.

Azért mégiscsak megpróbálok összeszedetten, krónlogiai sorrendben írni, hogy egészében lássátok, miről beszélek.

Szóval, az első kötetben kiderül, hogy Frankenstein és első szörnye nemcsak Mary Shelley kitalációja, hanem élnek és virulnak, mégpedig a mai New Oreansben. Persze, mindketten azt hiszik a másikról, hogy meghalt. Aztán rájönnek, hogy mégsem. Megtörténik a nagy találkozás, ami nem épp egy apa-fia egymásra találása. Azt még megjegyezném, hogy a  régi szereplőket ma már nem úgy hívják, mint kétszáz évvel ezelőtt. Frankensteinből Victor Helios lesz (majd a későbbiekben Victor Leben/Makulátlan Victor), míg az első szörnyből pedig Deucalion.

És innen indul az egész cselekmény. Mármint, ami a többi négy részt illeti. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy az első három könyvet imádtam, szuper volt. Mindenféle szemszögből. Pörgős, eseménydús, érdekes, izgalmas. Kell ennél több? Nem. Az író, akit amúgy nagyon nagyra tartok, olvastam már tőle, és szeretem is a stílusát, simán lezárhatta volna itt a sorozatot. És nagyon jól tette volna.

Aztán eljött a negyedik rész, ahol  már csak valami elcsépelt klónozást kapunk, az ötödikben pedig bejön az UFÓ elmélet is. Mindezt úgy, hogy a negyedik kötet még a tűrhető szinten stagnál, míg az ötödiket már kifejezetten unalmasnak találtam. Többször félretettem, és azon gondolkodtam, hogy nem fejezem be. Több volt benne a leírás, mint maga a cselekmény. Mind az öt kötet váltott szemszögből íródott, és az első három tökéletes lett, a negyedik elindult a hullámvasúton lefelé, az ötödik pedig nagy robajjal a földbe csapódott, és szétzúzta azt, amit az író előtte négy könyvön keresztül logikusan, szépen felépített.

Pontosítok egy picit, hogy tudjátok miről magyarázok itt:

Az első háromban szerepel Victor, és a felesége/feleségei Erika, két nyomozó Carson O'Connor és Michael Maddison. Ezekben a kötetetekben közelről belelátunk Victor elméjébe és érzelmeibe. A feleségei (Erika négyes, Erika ötös) gondolatvilágába, és vágyaiba. Carson és Maddison nyomozók életébe. Szinte tökéletes a nézőpontok közti ugrálás. Emellett imádtam Michael poénjait, ami a későbbiek folyamán sem változott, csak kevesebb lett.

Ezzel szemben a negyedik és ötödik kötetben több új szereplő képbe kerül, és inkább őket követi figyelemmel a szerző. Sőt! Az új Victorból alig kapunk valamit. Ide tartozik az is, hogy a harmadik könyv végén Victor meghal, de klónozta saját magát, így a negyedik részben már a klón szerepel, aki felveszi a Victor Leben nevet, de magát csak Makulátlan Victornak hívja.

Ha ez még nem elég, akkor az eredeti Victor terveit is kifordítja, átalakítja a saját íze szerint. Ebből következik, hogy míg Frankenseinnek a célja a tökéletes emberiség létrehozása, és azon való uralkodása, addig a klón, Makulátlan Victor már el akarja pusztítani az emberi fajt, utána az ő általa létrehozott Új fajt/ neoembereket, és legvégül önmagát.

Az elején említettem, hogy szerepe lesz az oldalszámoknak. Nem sok, de annyi van, hogy ezt az öt könyvet bele lehetett volna sűríteni kettő, max. három kötetbe, és akkor talán élveztem is volna végét is.

Kedvenc részem:

Legalábbis az egyik, ahol egy picit bepillanthattok a két nyomozó szóváltásaiba, amit személy szerint roppantul élveztem.

"– Van egy ötletem… 
– Neked mindig van valamilyen ötleted! Sőt neked mindig tucatnyi ötleted van! De éppen ezért mentem hozzád feleségül. Azért, mert látni akartam, hogy mikor, milyen érdekes elgondolással állsz elő. Na, most például mi jutott eszedbe? 

– Azt hittem, a külsőm miatt jöttél hozzám. Meg azért, mert kedves és szeretetreméltó vagyok, ráadásul csúcsszuper teljesítményt nyújtok a hálószobában. 

– Hát, ami a külsődet illeti… – húzta el a száját Carson. – Na, nem baj, azt szokták mondani, ha a férfi egy fokkal szebb az ördögnél, akkor már jó. Ezt a mércét megütöd. Azt viszont el kell ismernem, a hálószobában tényleg remekelsz. A múltkor is milyen szépen kitakarítottad!"

Összegezve:

Az első három kötetet bárkinek meleg szívvel ajánlom. Aki szereti Dean Koontzt, az nem fog csalódni. Az utolsó kettőt meg dobjátok a kukába. Vagy olvassátok, és aludjatok egy jót rajtuk, mert kb. annyit érnek.

Mason Murray - Visszatérő végzet

Először is, nem szokásom fülszöveget bemásolni, de ez annyira jó, annyira kifejezi az egész könyvet, hogy muszáj megosztanom veletek legalább az első két mondatot.

"Russel ​Sheldonnak pocsék napja van. Különleges képességei átokként ülnek rajta, ráadásul szakít vele a barátnője, majdnem részese lesz egy balesetnek, holtan találja a kolléganőjét és többször is megpróbálják eltenni láb alól. "

Fülszöveg:

Innen indul az egész véleményfolyamom. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem ezzel a két mondatával megnyert ez a könyv. Persze, nemcsak ennyiből áll a fülszöveg, de számomra ezután már nem volt releváns a többi.

Magától az írótól szereztem be a könyvet, de ha például egy könyvesbolt polcáról emelem le, és kezdem el olvasni, akkor sem jutok tovább, mert már landol is a kosaramban. Aztán boldogan távozom a boltból.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy mindig is szerettem a misztikus sztorikat, ahol valami rejtély van. Na meg az olyanokat, ahol a történet legelején minden összejön a főhősnek. Itt minden egyben volt ahhoz, hogy első látásra beleszeressek.

Borító:

Jó, az igazság az, hogy ennek a műnek két változata van. Amikor az író megkérdezte,  melyik kiadást szeretném, akkor rögtön tudtam, hogy az első lesz a nyerő. Legalábbis külcsín alapján nekem az sokkal jobban tetszett, mint az új. A másik variáció engem nagyon Joe Nesbora emlékeztetett, ami nem baj, mert ő is remek író, de akkor is ez a változat melengette meg a pici szívem.

Ami még egy pluszt hozzátett az élményhez, hogy még ott a helyszínen, pontosabban a kilencedik Író*Blogger*Olvasó (röviden: IBO) találkozón (erről egy élménybeszámoló: 9. IBO) nyertem egy Mason Murray Sztoriverzum bögrét. Jelenleg is ebből iszom a kávém, és irtózatosan nagy becsben tartom. De lépjünk tovább.

Történet:

Szóval, a fülszöveget letudtuk, a borítóról elmondtam a véleményem, akkor jöjjön maga a történet.

A legeslegjobban a könyv eleje tetszett, ahogy a szerző indít. Most mondjátok meg nekem, mekkora pszichopatának kell lenni ahhoz, hogy saját kezűleg kinyírok valakit (teszem hozzá elég véres módon), és rá nemsokára kávét készítek, és beviszem neki? Kész, engem annál a résznél megvett a könyv. Imádtam!

Mit mondjak még, zenghetnék ódákat arról, hogy milyen szipi, szupi, hú de jó, és a többi. De nem teszem, mert akkor az olyan lenne, mintha túloznék. Pedig nem.

Két szóval tudnám összefoglalni: egyszerűen zseniális. Értem ez alatt a karakterek felépítését, az információadagolást, a rejtélyeket, a misztikum felépítését, és végül, de nem utolsósorban a történet kidolgozottságát, a helyesírást, a stilisztikát.  Szóval, majdnem minden rendben volt, amit olvasói, és írói szemmel is láttam.

Mióta jómagam is kacérkodom az írással, azóta nem tudok egy könyvet sem úgy olvasni, mint csak olvasó, hanem sokszor előtör belőlem az író.

Oké, hogy ne csak jókat mondjak róla, van egy negatívum, amit fel tudnék hozni.

Ami nem tetszett, az már magához a történethez kapcsolódik. Számomra olyan kurtán, furcsán lett vége. Maradt pár megválaszolatlan kérdés, amit az író valamiért nem magyarázott meg, és nekem úgy tűnik, mintha azért lenne ez így, mert számíthatunk egy második részre. Nem bánnám, egyáltalán nem.

Akkor menjünk bele egy picit a részletekbe. Megkedveltem a szereplőket, azonosulni tudtam velük, értettem a motivációikat. Sajnáltam szegény főszereplőket Russelt, pont úgy, mint a társául szegődött Laurát. Nem volt könnyű életük, mégis sikerült a jó oldalon maradniuk. Számomra teljesen hitelesek voltak.

Sőt! Még a gonosz apja Bishop tiszteletes sem volt érdektelen. Amikor róla olvastam, akkor mindvégig reménykedtem, hogy megváltozik, és jóra fordul minden, annak ellenére, hogy tudtam, ez nem fog bekövetkezni.

Egy kis érdekesség: 

Lehet, csak nekem tűnt fel, de kapásból két nevet tudok mondani, amin megakadt a szemem. Az első az Bishop tiszteletes, akinek a nevéről nekem az Alien filmek ugrottak be. Nem tudom, miért, ne kérdezzétek.

A másik pedig egy bizonyos Jack Norris, aki a történetben egy seriff. Amikor először megláttam, akkor megálltam egy pillanatra, és elgondolkodtam. Aztán elolvastam még egyszer, és rájöttem, hogy igen jól láttam elsőre is. Az biza Jack Norris. Csak én asszociálok ebből Chuck Norrisra?

Összegezve:

Ez egy olyan színvonalú könyv, amit már rég, vagy egyáltalán nem olvastam magyar író tollából. Igen, mert akármennyire hihetetlen is, ezt egy magyar úriember hozta össze. És nem is rosszul. Annyira lekötött, hogy kerek másfél óra alatt kiolvastam.

Hogy kinek ajánlom?

Mindenkinek, aki szereti a krimit, a nyomozósdit, megspékelve egy kevés rejtéllyel, és megfűszerezve egy adagnyi misztikummal.

L.J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója

Kezdem ott, hogy az írót ismerem személyesen, és kedvelem is. Ennek ellenére híve vagyok annak, hogy ez ne befolyásolja a véleményem. 

A könyv egy előzmény novellával kezdődik, és csak utána jön maga a történet. Már az előzetes igen pörgősre sikeredett. Az első és az utána következő fejezetek is hozzák ugyanezt a ritmust.

Egyszer, a sztori közepén lassulnak le az események, ami számomra egy kis törést okozott. Nem is jól fejeztem ki magam, mert nem törést okozott, hanem egy picit megakadtam az olvasásban. Tudom, hogy kellett az rész is a történetbe, mert megvolt annak a maga oka. De nem kell megijedni, mert a szerző, ez a pici kényszermegálló után, megint elhozza ugyanazt a száguldást, mint az elején.

Olvasmányos, halad vele az olvasó, mégsem elkapkodott, hanem egy jól felépített könyvről van szó.

Maga a történet magával ragadó, egyik kalandból esünk a másikba. És igen, élveztem ezt a gyors vágtát, hogy szinte mindig változtak a helyszínek, a szereplők. Pár óra alatt kiolvasható a könyv, mely fordulatokban gazdag. És ezek olyan események, melyekre nem is gondolna az ember.

Akkor térjünk át a szereplőkre:

Na, itt vannak/voltak gondjaim. Például az elején, mikor bejön a képbe Klemol teljesen olyan érzésem volt, hogy hiába a körítés, ő valahogy mégis negatív szereplő lesz, de... nem lövöm le a poént.

Lydiát egyszerűen nem voltam képes megkedvelni. Nem tudom miért, de nem lopta be magát a szívembe, annak ellenére, hogy még a történet elején valahogy őt társítottam Max mellé. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, de nem is kötődtem hozzá különösképpen.

Trom: egy mellékszereplő, de őt kifejezetten sajnáltam.

Queep: most komolyan, ezt kellett vele tenni???

Felp: na ő a csúcs. Hajrá Felp! Az egyik kedvenc karakterem lett. Persze Max mellett.

És végül, de nem utolsósorban Max: egyszerűen imádtam. Azonosulni tudtam vele, és már az első pár bekezdés után megszerettette magát velem.

Jöjjön a fekete leves:

Kedves OLVASÓ, ne bízz az íróban! 

Ezt komolyan mondom. A történetben hullanak a szereplők, akár a legyek. Elkezdtem olvasni, hopp egy karakter, akit imádtam, aztán két oldal, és hopp meghalt. Ahogy az írónak mondtam:

"Ja, tök kedves vagy, az összes kedvenc szereplőmet, akiket sikerült pikk-pakk megkedvelnem, sorban megölöd."

És a legvégén jöjjön a kedvenc részem:

Mosolyogva ránéztem Felpre... csak, hogy a következő pillanatban már semmi kedvem ne legyen mosolyogni. Mögöttünk legalább öt pók közeledett.

- Felp, ideje leküzdened a félelmeidet.

-Mi? Miért? Mivan? - kérdezte Felp pánikolva.

Összességében nagyon szerettem a történetet, a helyszíneket és a szereplőket is.

Lev Tolsztoj: Háború és béke

Magát a könyvet, jobban mondva a könyveket (mert ez egy négy kötetből álló mű), pár éve egy antikváriumban vettem, kerek négyszázkilencven forintért. Szinte utánam dobták. Azóta többször is elolvastam, de még mindig ugyanúgy végig tudom izgulni az eseményeket, mint az első alkalommal.

Egy kis érdekesség a könyvről:
Az író eredeti terve szerint az orosz történelem három fontos eseményét kapcsolta volna össze, melynek a Három korszak címet adta volna. De ez csak terv maradt, ehelyett egyetlen korszakra irányította figyelmét arra, amikor az orosz nép Napóleon császár felett aratott győzelmet. Ebből keletkezett a regény, melyet teljes három évig írt, miközben sokszor pontosította, egyes részeit többször is átírta.

A történet két különálló, de egymással sokszor összefonódó szálon fut. Az egyik szálon négy nemesi család, grófok, hercegek, arisztokraták életét követhetjük figyelemmel, mely bemutatja mindennapi életüket. A másikon pedig, a háttérben kirajzolódik a kor véres történelmi színtere, melyet az író több társadalmi réteg szemszögével láttat.
Aprólékosan, részletesen, érzésekkel telve írja le Andrej herceg hazaszeretetét, Pierre csalódottságát vagy épp Natasa szerelmi bánatát. Olyannyira jók a jellemrajzok, az apróságok, melyekkel a szereplőket éltre kelti, az eseményeket megörökíti, hogy amikor egy kis időre letettem, majd újból kinyitottam, tudtam, hogy hol tartottam, és a szereplők is régi ismerősként köszöntöttek.
A műben az író többször is kifejti nézetét, evangéliumi idézeteket használ fel és foglalkozik a szabadkőművességgel is. Mindezt úgy, hogy közben nem zökkentem ki a könyv világából. Ez nem elvesz a történet hitelességéből, élvezhetőségéből, hanem épp ellenkezőleg. Mintha maga Tolsztoj szólt volna hozzám, mondta volna el véleményét, látásmódját, és ezzel mély értelmet, mondanivalót adott a cselekménynek, melyen képes voltam órákig, akár napokig gondolkodni.
A könyv első ötven oldalán keveredik az orosz és francia nyelv, így minduntalan a lap aljára kellett néznem. Amint ezen túljutottam, már egyre kevesebb a két nyelv közti ugrálás, és teljes mértékben élvezhető a történet. Személy szerint nekem ez a kedvenc könyvem.

Erich Maria Remarque: Éjszaka Lisszabonban

Pár napja kezdtem el, és az elején nem kötött le annyira, amennyire a fülszöveg alapján gondoltam. Nem tudom miért, de valahogy furcsa volt számomra az könyv stílusa. Azért nem tettem félre, mert még nem olvastam az írótól, és ilyenkor adok egy esélyt. Nem bánta meg. Egyáltalán nem. 

A könyv olvasása közben hozzászoktam az íróhoz, és már nem éreztem furcsának, zavarónak a megfogalmazást, hanem ép ellenkezőleg: élveztem. Magával ragadott a történet, illetve a cselekmény felépítése is. 

Tegnap fejeztem be. Már csak pár oldal volt hátra, és úgy éreztem, hogy ez nem lesz egy maradandó élmény. Jó, jó volt, de valami hiányzott, valami plusz. Igazából magam sem tudtam. Aztán elfogytak az oldalak, bezártam könyvet, becsúsztattam a munkahelyi fiókomba. Pár óra múlva azon kaptam magam, hogy még mindig a cselekményen jár az agyam. Észre sem vettem, hogy a szereplőkön, az eseményeken, és a mi lett volna, ha… gondolatok jártak a fejemben. Úgy éreztem/érzem, hogy valami húz vissza hozzá.

Szóval, utólag azt mondom, hogy ez igenis egy jó könyv, mely nem olvasás közben csapja meg az olvasót, hanem utána, mikor már úgy érzi, hogy semmi újat nem mondott. Pedig… dehogynem! 

Azt hiszem, megyek és még elmélkedem róla egy picit.

Rejtő Jenő (P. Howard): Csontbrigád

Elég sokáig tartott, míg kiolvastam. Elkezdtem, majd pár oldal után félretettem, mert úgy éreztem, hogy nem érintett meg, nem szippantott magába. Aztán pár nap elteltével, újból elővettem, és le sem tudtam tenni.

Egy könyv a becsületről, a hazaszeretetről, és az önként vállalt kínról. Az önként vállalt büntetést nem igazán értettem, mármint azt, hogy miért? 

Ahogy haladtam a történetben úgy fogtam fel, hogy vannak és kellenek is olyan emberek, mint Félcamp. Tisztességes, becsületes, és rettentő naiv. Mindezek ellenére a szívemhez nőt a főszereplő, aki egyaránt megjárta a saját, és mások poklát is. 

Érdekes és egyben borzalmas hatással volt rám, hogy a Csontbrigád tagjai arról kapták a nevüket, ki milyen tárgyat birtokoltak. Mintha egy élettelen valami ki tudná fejezni, mi a lakozik az emberi szív, az emberi lélek legmélyén, mitől ember az ember. Aztán jön a főszereplő, és megmutatja, hogy az is lehet értékes tagja ennek a minitársadalomnak, akinek nincs semmije „csak” barátja. 

Miközben haladtam a történésekkel, láttam magam előtt Félcampot, ahogy bűnhődik és megtapasztalja nemcsak a testi, hanem a lelki kínt is. Mindvégig egy hang ordított a lelkemben: „de hát, ártatlan!”

Az egyik kedvenc részem: 

– Jó! Káplár! 

Megjelent Tiguer. 

– A fogollyal lelépni! 

Vitték. 

– Azt hittem, jobban megveri – dünnyögte némi csalódással a káplár. 

– Nem vert meg. 

– No, majd az őrmester – biztatta szinte vigasztalóan.

Jonathan Cross: Kvartett

Felirat hozzáadása

Három napomba tellett, hogy átrágjam magam a kb. háromszáz oldalon. Egy jó könyvnél pár óra alatt végzek ezzel a mennyiséggel. Elég döcögősen ment az olvasás, mert egyáltalán nem kötött le. Eddig még egy könyvet sem hagytam félbe, de ennél igen komolyan elgondolkodtam, hogy leteszem, és majd egyszer, valamikor, talán folytatom. Egyedül az tartott vissza, hogy semmit sem szeretek félbehagyni. 

Nem lenne rossz az alapötlet, az alapkoncepció, de sajnos a kivitelezés elrontotta az élményt. Zavart, hogy a szemszögváltások fejezetenként történtek. Mire eljutottam odáig, na most végre történik is valami izgalmas, addigra vége lett annak a résznek, és teljes mértékben érdektelenné vált a történet.

Volt benne egy olyan rész, amit nem értettem, hogy az most miért történt. Nem magyarázta meg az író, és így számomra úgy tűnt, a szerző csak azért tette bele az eseményt, hogy az segítséget nyújtson az egyik főszereplő szökésében. A másik problémám, hogy négy szálon fut a cselekmény, négy főszereplő van, és valahogy mégis csak kettővel tudtam rokonszenvezni. Például az írónő jelleme/karaktere kifejezetten irritált. 

Úgy érzem, hogy a könyv vége eléggé össze lett csapva. Legalábbis az egész történet szempontjából túl sok volt a felvezetés, és túl gyors a lezárás. Igazából, még azt sem mondhatom, hogy egy délutáni gyors olvasásnak megteszi, mert ez nem igaz. 

A fülszöveg alapján egy sokkal érdekesebb, izgalmasabb könyvre számítottam.

Nádasi Krisz: Írói jegyzetek

Nagyon szerettem volna, sőt, akartam ezt a művet! 

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve három boltot is felhívtam, hogy kapható-e még. Kettőben még előhalásztak pár példányt. Le is beszéltem az üzletben, hogy tegyék félre, nehogy el merjék adni, mert egy óra és ott vagyok érte.

Amikor a kezembe vettem, alig tudtam kisétálni a bevásárlóközpontból, mert rögtön olvasni kezdtem. A könyvre figyeltem, és nem az emberekre, így jó pár mandikaharcosnak nekimentem (vagy ők nekem?). A második "bocsi" után már nem is érdekelt a külvilág. Egész egyszerűen minden harmadik lépés után mondtam egy "bocs" szót, ezzel részemről letudtam mindent, és mindenkit a környezetemben. 

A buszon is történt egy és más. A mellettem ülő hölgyemény is a könyvmolyok táborát erősítette, ezért sokszor ütközött össze a könyökünk. Egy idő után megelégelte a dolgot, és felém fordult. Gondolom azért, hogy jól leteremtsen, de amikor látta, hogy szintén játékos vagyok, csak elmosolyodott, és visszért a saját könyvéhez.

Szóval, amellett, hogy egy igazán lényegre törő, technikailag segítő, és szakmailag igazi kincset sikerült megírnia az írónőnek, még arra is jó, hogy az ember bezsebeljen egy mosolyt egy vadidegentől. Köszönöm. 

A legjobb mégis az ebben a könyvben, hogy lépésről-lépésre végigvezet egy történet megírásán.Kezdve a főszereplő jellemrajzán át egészen a szerkesztési javításokig. Ja, és azt nem is mondtam még, hogy mindezt egy laza könnyed, érthető stílusban. Olvasás közben, végig olyan érzésem volt, mintha Krisz ott ülne mellettem, és segítene a történetem megformálásában. Egy szó, mint száz. Köszönöm szépen ezt a remek könyvet!

Jut eszembe, aki magáénak szeretné tudni, az siessen a KÖKI Terminálba, mert ott még van pár példány.